Egy időben sokat hallgattam Balogh Béla egyik meditációs CD-jét (A tudatalatti tízparancsolata), ahol minden egység végén ugyanaz a bűvös mondat szerepelt: „Világomban minden rendben van.”
Hááát, persze! – gondoltam én. Pont azért hallgatom ezt, mert világomban messze nincs rendben semmi! – és ez a kijelentés csak még jobban bosszantott. Rohanok reggeltől estig, egyik időponttól a másikig, otthon főzzél, mert az egészséges és az fontos, mosogass el, mert megint nem találod az asztalt, utána végezz a hazavitt munkákkal, majd kezdd el azokat is, melyeket csekély fizetésed kompenzálásaképpen elvállaltál, és közben, amikor reggel a buszon töltött fél óra a tiéd, akkor érezd, hogy „világodban minden rendben van”.
Igen. Innen indultam én is.
Nem lett kevesebb a munkám, de az életem alaposan megváltozott. Sokat dolgoztam rajta, és közben többször éreztem azt, hogy szeretném valakire ráborítani az íróasztalt. Aztán szépen, lassan megváltozott valami. Én.